Mindig így kezdődik. Kinézek az ablakon, és látszólag nincs ott semmi.

Az emberek már rég hazamentek, az utcák üresek, sehol egy autó, sehol egy vérfarkas, néhány eltévedt lélek kóborol a lámpák sárgás fényében. Tapintható csend van, sűrű, mint a novemberi köd, nyirkos, mint a félelem.

Nekem nincs okom félni.

Az árnyékok, amik lassan elkezdenek előbújni a megfáradt házfalak közül, másnak nem jelentenek semmit. Én is csak azért látom őket, mert egyszer, valamikor ezt kértem a Jótündértől, és azóta az a sorsom, hogy mindent lássak. Ahogy ők. Ahogy az Álmodók. Ez itt az ő idejük, én csak vendég vagyok itt, csak turista vagyok, aki minden este eljön és körülnéz. Most némán, szinte lábujjhegyen megindul mindenfelé a homály, és amerre jár, szép lassan elkezdenek eltűnni a színek, a formák, hogy helyt adjanak egy másik térnek, egy másik univerzumnak, amit az emberek naívan összekevernek a sajátjukkal. Milyen hülyeséget álmodtam megint, mondják egymásnak reggel, és kevergetik a tejeskávét. Értelmet keresnek, logikus történeteket, magyarázatot, hogy miért történt minden összevissza, és vajon mit jelent, mit lehet belőle megérteni, megtudni, mi fog velük történni aznap, amit előre láttak. Mintha az álom így működne, ahogy az időjárásjelentés. Ma megnövekszik a gomolyfelhőzet, tessenek majd vinni esernyőt, a fejfájósak maradjanak otthon, a frontérzékenyek ne rohangáljanak a csigalépcsőn ollóval a kezükben. Kapaszkodnak az ébrenlétbe, a racionalitásba, egyenleteket írnak maguknak, hogy mi mikor miért fog történni, és legközelebb hogyan lehetne máshogy. Úgy, ahogy ők szeretnék.

De az Álmodók világa más.

Nincs hozzá térkép, nincs hozzá megoldóképlet. Itt mindenki el van tévedve, amíg nem fogadja el, hogy nincsenek utak, hogy nem létezik az idő, hogy az emlékek becsapnak, az arcok nem valódiak, a szándékok mint csalóka ábrándképek, keskeny hídként indulnak el, és céltalanul tűnnek el a végtelenben. Meséket akartál? Itt vannak, körülötted, mindenütt. De sosem fogod őket megtalálni, amíg nem tudod, hogyan keress. Amíg nem tudod, hogy csak az jön közel, amit elengedsz, és semmit sem érsz el, ami felé futni kezdesz.

Megvárom, amíg elérnek az árnyékok. Szembenézek velük, elmerülök bennük, ismerem őket. El kell engednem magam, hogy befogadjanak. Egyetlen hang nélkül tűnik el a megszokott világ, csak egy szikra pislákol még a tudatom mélyén - hogy ezúttal nem véletlenül érkezem. Hogy küldetésem van.

Meg kell találnom valakit.

Még nem tudja, hogy itt vagyok. Ez az éjszaka lesz az első, amikor találkozunk, és eleinte nem is fogja tudni, hogy mi történik. Érteni próbálja majd, de reggel a szülei azt válaszolják majd: csak egy álom volt, ne törődj vele, az álmok már csak ilyenek... És ő bólint majd, és mosolyog és megeszi a reggelijét, de egy kicsit még akkor is gondolkodni fog, amikor a hátán a macskaszemes táskával elindul az iskolába, és a bejáratnál a portás néni rászól, hogy törölje meg rendesen a lábát, és amikor nevetve elszaladnak mellette az osztálytársai és meglökik vállal, még akkor is csak üres tekintettel fogja bámulni a lépcsőkorlátot, mert érzi, hogy valami megváltozott. Örökre.

Meg kell találnom őt. Most, amíg még hisz a mesékben. Meg kell találnom, és el kell mondanom neki, hogy nincs mitől tartania. Hogy amit gondol, az nem butaság, és hogy ne hagyja magát, mert nem ő lát bele túl sokat a világba, hanem a többiek látnak belőle túl keveset; hogy sosem volt másképpen, mint ahogy elképzelte, csak meg kell tanulnia úgy tenni, mintha nem értené, és aztán el kell fogadnia, amit tanítanak neki, hogy majd ötöst kapjon év végén, és felmondja a leckét, mint a jó gyerekek. De tudnia kell. Tudnia kell, hogy igaza van, és amit látott, az a valóság. Hogy nem csak az van, amit a tankönyvek írnak - hogy a tankönyvet olyanok írják, akik nem látják azt, amit ő. És soha nem is fogják.

"Aki mindenáron akarja a tudást, az retteg az ismeretlentől."

Az Álmodók nem választanak akárkit. Meg kell találnom ezt a kissrácot, és el kell mondanom neki, hogy ne féljen - hogy ne attól féljen, amivel ijesztgetik. Hogy nem az számít, ami most a legrosszabbnak tűnik, és nem az a fontos, amit apu és anyu feltartott mutatóujjal ismételnek újra meg újra. Hogy hiába lesz ötös a matekdolgozat, ha egyketted lesz a felfedezés meg a képzelet, intőt kap a tágra nyílt szemű kíváncsiság, és emberségből bukásra áll a szív.

Ez csak az első éjszaka. Még nem ismer. Még nem tudja, hogy az az igazság a fontos, amit én hoztam el neki. Nem is fog ez így elsőre menni, ma éjjel talán csak egyetlen dolgot tudok átadni belőle, csak egy pillanatra fog látni, és akkor nagyon őszintének kell lennem. Ma olyasmit kell tanulnia, amit nem vehetnek el tőle reggel, ha felébred.

Csak egy gondolatra van szüksége.
Megnyugtatónak, reményt adónak, de legfőképpen igaznak kell lennie. Ez lesz az első ajándékom, és ezen múlik, hogy a többit át tudom-e adni egyáltalán...

"Amit álmodsz, az csakis a tiéd."

Egyetlen gondolat. Ő érteni fogja.

Odakint kísértetiesen imbolyognak a lámpafények. A levegő alig jár, de az éjszaka már beférkőzött mindenhová, az ablakok réseibe, a sikátorok néma csendjébe, az emberek párnája alá. Csak a Hold nézi egykedvűen, ahogy lomhán megmozdulnak a behúzott függönyök, és a hűvös fuvallat átjárja a halandók képzeletét.

De a kisfiú szobájában még ég a villany.

Várnom kell.